A bőrtökéletesítés és a szépség iránti érdeklődés végigkíséri a történelmünket. Kleopátra tejes fürdője még manapság is népszerű a hölgyek körében, és számos népi szépségpraktikát alkalmazunk. Ezek után nem meglepő, hogy a középkori nők számára ugyanúgy fontos volt a csinos megjelenés, bár akkoriban a szépségápolás merőben mást jelentett.
Manapság számos kence közül válogathatunk, mindenki könnyen megtalálhatja a bőrtípusának megfelelő terméket. A dekorkozmetikumok felhozatala szintén végtelen, így karnyújtásnyira vannak a rúzsok és szemhéjpaletták. Ha egy új színt szeretnénk kipróbálni, akkor legtöbbször elég elugrani a drogériába, ahol viszonylag olcsón megkaparinthatjuk az édes kis apróságokat. Ám nem volt ez mindig ennyire egyszerű.
Ezt jelentette a szépségápolás a középkori nők számára
Minden korszaknak megvan az adott szépségideálja, elég csak a rokokó hölgyeire gondolni, akik nem ismerték a túlzás fogalmát. Őrült szépségtrendekből sosem volt hiány, bár akkoriban a királyi udvarokban és szalonokban osztották meg egymással a nők a veszélyes praktikákat.
A középkori hölgyek legtöbbször nem viseltek szőrt, és még a szemöldöküket is eltávolították. Veszélyes kencéket használtak, amelyeknek gyakori összetevője volt a higany. Ám az arzénnal sem fukarkodtak, így sokan szenvedtek az arzénmérgezés mellékhatásaitól. A nők persze nem érték be ennyivel, és még pár otthoni kencével is megpróbálták feljavítani a küllemüket.
A középkorban a smink különösen rossz megítélés alá esett, és az egyház elítélte azokat a nőket, akik festették magukat. Mivel a vallás az életük minden területét áthatotta, ezért a hölgyek a természetesnek ható kencékhez folyamodtak. Modern technológia hiányában otthon kotyvasztottak maguknak sminket, amelyek sokszor egészen bizarr alapanyagokból készültek.
Rúzs a konyhából
A középkorban a hófehér bőrrel és tűzpiros ajkakkal rendelkező nők számítottak szépnek, ezért a hölgyek nagy hangsúlyt fektettek a szinte átlátszó hámrétegre. Míg ezt legtöbbször veszélyes kencékkel érték el, addig a színezett ajkakkal sokkal egyszerűbb dolguk volt: gyökerekből és piros gyümölcsökből készítettek ajaktermékeket. A növényeket zsírokkal főzték össze és balzsamként vitték fel. A rózsás árnyalatokat elnézte az egyház, így a természetesnek ható színért nem járt megrovás.
Az erősebb árnyalatokat – amelyeket cékla segítségével lehetett elkészíteni – kerülték a hölgyek, hiszen túlságosan kirívónak számítottak. Az erősen festett nőket pedig sokszor boszorkánynak tartották.
Különleges kenőcsök
A fiatalságuk megőrzésének érdekében a hölgyek disznózsírból és tavaszi kankalinból készítettek maguknak krémeket, amelyekkel az orcájukat ápolták. Ha túl sűrű volt az állaga, akkor vízzel hígították.
A szeplők eltüntetésére vérből készült maszkot alkalmaztak, amelyet szintén maguknak kevertek ki bika- és nyúlvérből. Nos, lehet, hogy nem ez volt a leghatásosabb módja az apró szépségpöttyök elfedésének.
A fürdéshez használt szappanokat a konyhában kotyvasztották, amelyek legtöbbször faggyút, zsírt és hamut tartalmaztak. Ezekkel az anyagokkal kifejezetten kellemetlen élményt nyújthatott a tisztálkodás. A kor legjobb szappanjának a kasztíliai szappant tartották, mivel ez zsír helyett olívaolajjal készült. A folyékony kasztíliai szappanalap ma is megtalálható a natúr termékeket árusító, és a diy szépségápolást támogató webáruházakban. Nagyon népszerű alapanyag.
Hamis szemöldök és frizura
A nők eltávolították az összes szőrt a testükről, gyakran a szemöldöküket és a szempillájukat is kitépkedték. Ám a divat változott, és az arzénnal leégetett területeken már gyakran nem nőttek vissza a szálak. Ebben az esetben a nők állati szőrből készítettek maguknak szemöldököt. Legtöbbször rágcsálók szőréből alkották meg, és különleges technikával applikálták fel az arcukra. Később az állati eredetű műszemöldököt az emberi haj váltotta fel. Kétségtelen, hogy nem ez a leggusztusosabb módja a szemöldök pótlásának, így hálásak lehetünk a mai kor vívmányainak.
A nemesi származású hölgyek gyakran viseltek különleges kontyokat, amelyeket vékony szálú hajból nehéz volt elkészíteni. Ezért parókákat és egyéb hajpótlásokat hordtak, így megnövelték a hajtömegüket.
Forradalmi hajfestékek
A festményeken az angyalokat legtöbbször szőkének ábrázolták a középkori festők, így a világos, len színű haj lett a követendő példa. A barna frizurával rendelkező hölgyek kénből, mézből és timsóból készítettek főzetet, amelyet aztán felvittek a hajkoronájukra. Ezzel a veszélyes pakolással ültek ki a napra, és várták, hogy a kémiai anyagok megszívják a hajukat.
A sötétszőke frizurájú nők egy visszafogottabb, de minden bizonnyal hatástalanabb módszerrel próbálkoztak: opálból készült nyaklánctól reméltek világosabb tincseket, mivel úgy tartották, hogy a kő megakadályozza, hogy a frizura besötétedjen.
Bár a divat a szőke fürtöket favorizálta, egyes hölgyek mégis barna hajkoronát szerettek volna viselni. Ebben az esetben dióból, gesztenyéből és különféle gyökerekből készítettek főzetet. Ebben a sötét színű folyadékban áztatták a tincseket, ám népszerűek voltak a hajszínező paszták is. Ilyenkor sűrűbb állagú kencét kevertek, amelyet a hajjal együtt a fejtetőre halmoztak. Általában két napig pihentették a frizurán, ennyi idő alatt fogta be a hajszálakat. Kérdéses, hogy milyen pózban aludhattak így.
A hajformázáshoz sokszor hagymából készült főzetet használtak, amely felkenve sem árasztott túlságosan kellemes illatot. A hajhullást pedig disznózsírral és ebnyelvfűvel próbálták megakadályozni.
Vonzó erek
A fehér, átlátszó bőr volt a sikk, így ezt a hatást megpróbálták minél jobban fokozni. A kifehérített bőrre gyakran kék tintával rajzoltak ereket. A mellkas területe sokszor látszódott, így a hölgyek még vonzóbb hatást keltettek a férfiak szemében. Az áttetsző, vékony bőr a törékenységet, védtelenséget, finomságot szimbolizálta.
Illatos tasakok
Bár tűpontos feljegyzések nincsenek a középkori nők fürdési szokásairól, annyi biztos, hogy jóval kevesebbet tisztálkodtak, mint a mai emberek. Korlátozottak voltak a lehetőségeik, és az alsóbb társadalmi osztályoknak csak nyáron volt alkalmuk megmártózni a folyó vizében. Kevesebb ruhával rendelkeztek, és ritkábban is mostak, így a meleg hónapokban könnyedén megizzadtak.
A szagok elfedésére kis tasakokat készítettek, amelyekbe szárított narancsot, szegfűszeget és más illatos fűszereket helyeztek el. Az apró párnák a ruhák alatt kaptak helyet. A nemesi származású hölgyek számára extra ruhadarabokat is varrtak, amelyek felszívták a nedvességet. Ha esetleg átizzadták, könnyedén ki tudták cserélni.
Bár az egyház megvetette a külső feljavítását, a hölgyek mégis megpróbáltak házi praktikákkal szépítkezni. Az otthon kotyvasztott festékek már kevésbé nevezhetőek veszélyesnek, mint azok a kencék, amelyekkel a bőrüket fehérítették ki.
Szerencsénkre manapság már könnyedén tájékozódhatunk az aktuális szépségtrendekről, így elkerülhetjük a veszélyes anyagokat tartalmazó termékeket. Az internetnek hála alaposan utánanézhetünk az összetevőknek, és egyre több természetes kozmetikummal találkozhatunk az üzletek polcain, amelyek nem terhelik meg a hámréteget feleslegesen.
Képek: Getty Images.