Sokszor azt gondoljuk a sminkelésről, vagy a bőrtökéletesítés egyéb módjairól, hogy ezek a modern kor vívmányai, ám már számtalanszor bebizonyosodott, hogy a nők régebben sem ódzkodtak a furfangos módszerektől, ha szépülni kívántak. A középkori nők a szépségápolás terén hajlamosak voltak veszélyes túlzásokba esni, bizony szó szerint mindent bevetettek az áhított külső érdekében, gyakran az egészségüket kockáztatva.
Minden korszaknak van uralkodó szépségideálja, elég, ha csak az elmúlt harminc-negyven évet vesszük alapul. A kilencvenes években hódított a Kate Moss által divatba hozott heroinsikk – ami a soványságot favorizálta a nem éppen jó értelemben vett természetességgel, például a karikás szemekkel és a sápatag bőrrel -, manapság pedig kontúrozással, és más egyéb sminkes trükkökkel keskenyítik az orrukat, vagy az állcsontjukat a nők, vagy épp hamis szeplőket pingálnak magukra.
A 21. században a nőknek könnyű dolguk van, ha szépségápolásról van szó. A legtöbb kence biztonságos, és manapság egyre több bőrkímélő, természetes kozmetikummal, illetve arckezelési módszerrel találkozhatunk. Bármire szükségünk van, azt nagy eséllyel megtaláljuk a legközelebbi drogériában, és még csak vagyonokat sem kell fizetnünk érte. Egyértelmű, hogy a szépségiparban bekövetkezett forradalomnak a legnagyobb haszonélvezői vagyunk. Ám nem volt mindig ilyen egyszerű dolguk a hölgyeknek.
A legtöbb 16. századi festményen a nőket magas homlokkal, vékony szemöldökkel és tejfehér bőrrel ábrázolták. A fennmaradt feljegyzések és portrék is egyértelműen ezt a szépségideált támasztották alá. Nyilván a legtöbb nő nem rendelkezett ilyen adottságokkal, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy különféle csodaszerekkel feljavítsák a külsejüket az elvárásoknak megfelelően, még akkor is, ha ezzel az egészségüket vagy az életüket kockáztatták, amiről persze tudomásuk sem volt.
Idővel a szemöldök kiment a divatból, persze a nők nem szabadulhattak meg pengével a szőrszálaktól, mint a férfiak, hiszen az borostás szemöldökcsontot eredményezett volna. Érdekes, hogy még az ókori Egyiptomban is használtak borotválkozásra alkalmas éles eszközöket, amelyek a középkorban sem voltak ismeretlenek – csak más alapanyagból készültek -, mégis csak a férfiak alkalmazták azokat, a nők inkább egy sor kínkeserves eljárásnak vetették alá magukat, hogy megszabaduljanak a nem kívánatos szőrszálaktól.
A szőrtelenség eszménye
A festők által idealizált női testen egy darab szőrszál sem lehetett a középkorban, ezért a hölgyek minden lehetséges módon megpróbáltak megszabadulni a feleslegesnek ítélt szálaktól. A szemöldöküket – és sokszor még a szempillájukat is – egyszerűen kitépkedték, a testük többi részéről pedig sokkal veszélyesebb módon távolították el a szőrt.
Amikor egy-egy szépséghóbort miatt bosszankodunk manapság, gyakran a divatmagazinokat, vagy az internetet okoljuk azért, hogy ilyen badarságok egyáltalán szárnyra kapnak és elterjednek. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkoriban hogyan hódított teret magának a divat? Az előkelő, nemesi származású hölgyek terjesztették a furcsábbnál furcsább szépségápolási szokásokat, többnyire a társas összejöveteleken. Felsőbbrendűségüket azzal fitogtatták, hogy megengedhették maguknak a női finomságot, amit a porcelánfehér, szőrtelen és makulátlan bőr szimbolizált.
Hiúságukért azonban nagy árat fizettek, hiszen legtöbbször arzén és mész keverékével szabadultak meg a szőrtől. Ehhez a két anyagot összemelegítették, majd pakolásként vitték fel az érintett területekre, és egészen addig hagyták rajta, míg a bőrt égetni nem kezdte. Ezután forró vízzel mosakodtak meg. A veszélyes keveréken túl még disznózsírt, borókabogyót és fecskéből készült főzetet is használtak szőrtelenítési célokra.
Bár az arzénból egyszerre nem kaptak akkora dózist, ami halálhoz vezet, de valószínűleg sokaknál fennállhatott a krónikus arzénmérgezés, ami a veszélyes anyag többszöri felszívódása után jelentkezhetett. Folyton fáradékonynak, gyengének érezhették magukat, a legkisebb terheléstől is kerülgette őket az ájulás, és valószínűleg gyakran tapasztaltak fejfájást, hajhullást.
Ráadásul a mérgező szer nem ürült ki a szervezetükből, a bőr rétegeiben is felhalmozódott, amitől valószínűleg durván elvékonyodott és kiszáradt a hámrétegük, ezáltal hajlamossá vált az irritációra. A mész egyébként maró hatású, emiatt az is veszélyes lehet, ha valaki belélegzi a felszálló mészport. Szemkárosodást úgyszintén okozhat, és elég fájdalmasan égeti a bőrfelszínt.
A higany szinte minden krémben szerepelt
A sötét színű bőr nem illett egy igazi hölgyhöz, ezért a nők mindent megtettek a hófehér, szinte átlátszó arcbőr érdekében. A korabeli feljegyzések szerint, legtöbbször ólom-szulfáttal próbálták világosítani a hámréteget. A veszélyes anyaghoz általában valamilyen savat kevertek, ez lehetett például ecet. Az ólom-szulfátból egyébként ólomüvegek készülnek, manapság pedig fehér festékek gyártásakor használják. Mivel eléggé mérgező, beltéri festésre nem ajánlott, sőt tilos alkalmazni. Ebből következtetve nem nehéz elképzelni, milyen rombolást végezhetett a bőr szöveteiben.
Ám a krémek sem voltak jobbak, ezek szintén tartalmaztak ólmot, illetve higanyt. Egyes készítményeket liszttel is kiegészítettek, ám ettől függetlenül ugyanolyan károsak voltak. A nők gyakran elájultak a mérgező összetevőktől, hosszabb távon pedig súlyosan károsodott az egészségük. Mivel a higany volt akkoriban a legnépszerűbb összetevő a szépítőszerekben, valószínűleg sok nő szembesült a higanymérgezés tüneteivel.
A higany a bőrön keresztül is bekerülhet a szervezetbe, nagyobb mennyiség esetén a végtagok állandó zsibbadásával, izomrángással, sőt, bénulással lehet számolni, de a látás, a beszédkészség, a hallás éppúgy károsodhat a mérgezés következtében, és várandósság esetén borzasztóan károsítja a magzati fejlődést. Nyilván akadtak olyanok, akik úgymond megúszták egy-egy elhúzódó migrénnel, mert csak kisebb dózist kaptak, de az sem kizárt, hogy sokaknál halállal végződött a mérgezés.
Távozzatok szeplők és hegek
Mivel akkoriban simán rásütötték bárkire, hogy lepaktált az ördöggel, ha szeplői, hegei, különös formájú anyajegyei voltak, vagy netalántán tűzfolttal rendelkezett, ezért egy tisztességes hölgy nem engedhette meg, hogy bármilyen folt, vagy kitüremkedés elcsúfítsa makulátlan arcbőrét. Az apró szépségpöttyök eltüntetésére legtöbbször bikavért kevertek össze nyúlvérrel, majd maszkszerűen vitték fel az orcára. Nem tudjuk, ez mennyire lehetett hatékony, de tény, hogy minden nőnek félre kellett tennie a finnyásságát, ha szépülni akart.
Kedvelt hozzávaló volt az ecet, amelyet ebben az esetben zabpehellyel főztek össze, majd ezzel kenték be a hámréteget. Ez eddig nem hangzik túl bizarrnak, de sajnos az ólom ebből a keverékből sem maradhatott ki, ami lassacskán pusztította a szervezetüket. I. Erzsébet királynő is rendszeresen ólommal dúsított kencéket használt, aminek következtében utolsó éveiben az ólommérgezés mellékhatásitól szenvedett.
A régi mondás szerint a szépségért szenvedni kell, nos, a középkori hölgyek valóban szenvedtek. A testi fájdalom mellett – amelyet a szőrszálak kitépkedése okozott –, legtöbbször egy életre beteggé tették magukat, hiszen a mérgező anyagokból kotyvasztott kencék súlyosan károsították az egészségüket.
Bár manapság is akadnak szokatlan és bizarr szépségápolási módszerek, a szakembereknek és az internetnek hála, már mindennek utána lehet járni, így könnyebben tájékozódhatunk a különféle bőrkezelésekről, szőrtelenítési eljárásokról, és kozmetikumokról.
Kiemelt kép: Getty Images.
Képek a cikkben: Robert Alexander / Getty Images.